Mi magyarok valamiért mindig hajlottunk a nemzeti romantikára. Nekünk igenis kell a nagyzenekari tus, mikor mutatják a főhős arcát közelről, nekünk csak akkor zászló a zászló, ha kicsit véres és meg van pörkölődve a széle, és itt most nem egy elfuserált disznótorra utalok. Bár néha kezdem magam úgy érezni, mintha azon lennék, azzal a halvány ám annál zavaróbb érzéssel, hogy nem tudom pontosan, ki a disznó, és ki a félrészeg rokon. Márpedig az igazi, szélesvásznú romantikában pontosan le vannak osztva a szerepek. Dobó Katáról se hitte senki, hogy szovjet kém, csak mert vörös a haja, a vizilabdás haverja meg imperialista békaember, nem? Vagy mást ne mondjak, A magyarok bejövetelén oda van írva akár kis betűvel is Taksony feje felé, hogy teszem azt ellenezte a dolgot? Vagy a sámánhoz, hogy elverte Sting gázsijára félretett pénzt, és az elmaradt koncert helyett csak egy szürke szamarat tudott feláldozni, amit aznap festett be fehérre? Nincs odaírva. Egy hős az mindig hős, lobog a kezében a zászló, még akkor is ha szélcsend van. A mi mostani hőseink (értsd ezalatt, aki benne van a tv-be) még ennél is romantikusabbak, pont ezért nem tudunk mit kezdeni akkor, mikor pofára esnek. Márpedig mostanában olyan biztos a pofára esés, mint az áremelés. Én azért sajnálom Orbánt, de ez most komoly. Mindenki csak bántja és bántja, pedig a baj nem vele van. Ő csak azt mondta, merni kell nagyot álmodni. Hát ő mert. Azt ugyan nem kalkulálta bele, hogy ha lefekvés előtt még bevág valaki két adag csülkös toroskáposztát, meg fél liter langyos tejet, akkor elég vadakat fog álmodni. Aki ennél is vadabbakat akar, annak már komoly tudatmódosító szereket kell szednie, és a technokol rapid már labdába sem rúghat ezen a szinten.
Merthogy elérkeztünk a komoly dolgok szintjére, ahol már nehéz romantikázni. Nyáron még jó volt, vagy legalábbis magyarosan jó (azaz dögöljön meg a szomszéd tehene, ha már a szomszéd nem akar) volt cümmögni a görögökön. Hogy milyen lusták. hogy milyen hülye a kormányuk. Hogy a miniszterelnökük iszik, vagy szív, de biztos nincs magánál. Nos, Orbán azóta visszaszerezte a Böszmeségi Vándorserleget. Csak nem mondja. De mi tudjuk. Mindenki tudja. Már kint is tudják, de erről sem Viktor tehet, hanem a Kárpátok bércei. Ahhoz ugyanis elég magasak, hogy eltakarják a kinti jó példát - azt a kicsit -, de ahhoz meg túl alacsonyak, hogy el tudnánk mögé rejteni a saját hülyeségünket. Megtréfált már minket párszor a geopolitika, ne most kezdjünk el sírni ezen.
Sírjunk inkább azon, hogyan küszködi vissza magát miniszterelnökünk a nemzeti romantika nyergébe. (És ha képzavar, akkor mi van? Én legalább két ellel írom hogy államfő, és nem másolom a blogot.) A legnagyobb baj az, hogy már nem tudom eldönteni, hol végződik a hazudozás, és hol kezdődik az ébrenálmodás, vagy nevezzük profánul elmebajnak. Már azt is képes vagyok elhinni, hogy Viktor komolyan hisz abban, hogy majd bekopog egy öregedő cipész és előránt a zsebéből egy szikszalaggal megkötözött, vérző orrú kis koboldot. - Na Pumukli, meséld csak el a bácsinak, hogyan spekuláltál a forinttal, meg a magyarokkal, te komisz! - Még a mesében sem... Ennél még az is hihetőbb, hogy pont Orbán az aki rájátszik a forint esésére. Miért ne? bevásárol egy kis eurót, aztán kilép a nyílvánosság elé, és közli, hogy a külföldi bankok négy sarkát kormányrendelet alapján be kéne kenni zsírral, hogy elvigyék a kutyák. (Nem mellesleg, az akcióban részt vevő kutyák gazdái mentesülnének az ebadó befizetése alól.) Naná hogy ugrana az euro - megint - vagy 20 forintot. Vagy teszem azt Matolcsy összehívja az újságírókat, és határozottan közölné: van egy remek ötletem. A külföldi hitelminősítők úgy ugrálnának ki az ablakon, mint a lemmingek. De nem is ez a baj, inkább a jövőnk aggaszt, és már megint a múltunk jut eszembe. Hofi klasszikusát kell idéznem:
két ember az utcán:
- Nem ismersz meg?
- Nem.
- Ne mond már, hát együtt lőttük a pártházat!
- Mikor? Melyiket?
- … Hát mikor melyiket!
Emberek, lassan kifogyunk a lőhető pártházakból, márpedig a nemzeti romantikának valahol pukkannia kell, mert olyan. Hogy a Viktor elkúrta, nem vitás. Hogy lassan már együtt tüntet a volt rendőr, meg a huligán, akik 2006-ban még egymás szemét szurkálták igen lelkesen, az is biztos. De hogy hepiend lesz a vége, na az nem biztos. Merthogy a nemzeti romantikának hősök kellenek, máskülönben nem megy. Tudjátok, mint a töri könyvben a francia forradalomnál: a szabadság - aki mellesleg egy félpucér nő - vezeti a népet.
Nem félek, barikádok itt is lesznek, de ki fog odaugrani félpucéran? Gyurcsány? Bajnai? Valami MSZP-s? Netalán valakit kisorsolnak az LMP-ből? Az a baj, hogy ha ezek közül bármelyik odaugrik, hatan ugranak ki mögüle. Mert mi ilyenek vagyunk. A franciáknak szerencséjük volt a félpucér nővel. Azután itt is menne mindenki. (Az más, hogy a franciák is csak akkor vették észre, hogy a nő nem is nő, mikor az megfordult - Moszkvánál, addig mentek utána, hátha főzni is tud.) Mellesleg azon se lepődnék meg, ha kellő időben a kiugró fideszesek egymást lökdösnék le a barikádok éléről. Az se lenne egy szép látvány, Matolcsi vörös, pardon piros, esetleg halványpiros szegfűvel a szájában, vagy Kósa: “Te is fiam Brutus” - mondaná Orbán. “Bluetooth? Mi van?” - értetlenkedne Kósa, és akkor már felülteljesítene.
Legrosszabb esetben a nemzeti romantika találkozik a sarkon régi barátjával, a végső kétségbeeséssel, és adhoc románcukból új hős születik: Vitéz László bakancsban, zubbonyban. Az ultimate problémamegoldó, az egyszerű megoldások embere. Egy darab palacsintasütő, és puff a válságnak. Paff a hazaárulóknak. Puff a spekulánsoknak. Paff a szociknak, puff a fideszeseknek, paff a barnaszeműeknek, barna bőrűeknek, törököknek, tatároknak, EU-nak, mindenkinek. Ilyen egyszerű. Lássuk be, a nemzeti romantika csúnya viccet csinál belőlünk. Amióta letelepedtünk a Kárpát-medencében, ezt csináljuk. Keressük a hősöket, aztán meg keressük a kiutat. Nem Gyurcsány volt az első, aki elkúrta, és nem is Orbán lesz az utolsó, csak mi hisszük mindig azt, hogy a másik kúrta el, de ez benne van a magyarság tudatalattijába. Nehogy azt higgyétek, hogy a magyarok bejövetele azért körkép, mert Feszty nem tudta eldönteni, hogy honnan kezdődjön, vagy kisebb lett a kiállítóterem, és körbe kellett rakni a képet, hogy elférjen. Nem, Feszty belekódolta az örökérvényű igazságot: amióta itt vagyunk, futkosunk körbe-körbe, hol futunk egymás után, hol futunk egymás elől, Árpád meg csak áll és vakarja a fejét: emberek, most akkor jövünk, vagy megyünk?
